dilibogyós

A laptopom egy elkényeztetett kis öleb. Ha leteszem, megsértődik, és megszakad az internetkapcsolat. Csak addig hajlandó dolgozni, amíg ölben lehet...

Konfliktuskezelés

Kioktatom inkább az üres semmit, mert fölösleges szítani az indulatokat, de az én konfliktuskezelésem úgy működne, hogy a gondolatsorokat nem vágjuk el, hanem a végén megértjük egymás álláspontját, még ha el nem is fogadjuk. Tehát...

Nem ártana jóhiszeműen indítani, ha nincs nyomós ok az ellenkezőjére.
Nem ártana mellőzni indításképp az indulatírásokat, ha szintén nincs rá ok.
Nem ártana érdemi reakciókkal operálni.
Nem tetszik, ha valaki megkritizál valamit, ellenérvet kap, majd kicsit odébb csúsztatja a kritika tárgyát, amiben esetleg már több igazság van. Látszólag az jön ki, hogy valamilyen szinten igaza volt mindvégig. Holott csak új fejezetet kezd, aminek már nincs köze az előzőhöz. Nem hiszem, hogy ez tudatos és szándékos, de bosszantó. Ráadásul tipikusan akkor már a jogosabb észrevétel rosszabb alaphangon indul. Ehh...
A sértődés meg tök hülyeség.

Na majd elfelejtem. Csak azért bánt, mert ha onnan jön ilyesmi, ahol a kedves légkört keresném, sőt, joggal elvárnám, az rosszabb...

Aktuális pozitívság

Jelentem, a kiürült dezodoros üveg kiválóan alkalmas temperás vízzel újratöltve papírok színesre spriccelésére!

Úgy érzem, kicsit jobban elfelejtettem dolgokat magamról, mint illett volna.
Felírom a javítandók listájára.
(Egyszer el kellene kezdeni végigmenni a listán?)

(hol van a lány, aki voltam, és mit gondolna rólam?)
((főleg, ha látná, hogy még mindig nem vagyok író-költő-rajzoló))

amolyan sírhatnék és hidegrázás, de azért kössz az észrevételeket...

.

egymás csodáira fáj a fogunk

(viszont nem tudom, hová lett két naplófüzetizémicsodám, és ez nagyon nem jó így...)

milyen jó lenne csinálni egy ilyen rajzszakkörszerű dolgot, csak nem tanár-diákok felosztásban, hanem egy kupac rajzolgatós nevetgélős emberrel...

avagy...

Erikának hívják, a pontos életkorát nem ismerem, viszont van neki bőröndje, meglehetős súlya, eredeti egész bájos használati utasítása, tisztogatós kis ecsetjei/kefécskéi, továbbá beszáradt és nem is különösebben beszáradt írógépszalagjai. Mert ő egy régi, ám nekem új írógép. Ja, és imádom.

tintás kezű boldogsággombóc

Még nem engedem meg a reménykedést, de már csillog a szemem titokban.

Igazából már majdnem letettem rólatok. Én nem bánom, ha visszasunnyogtok a pajtási körömbe, csak azt bánom, hogy eddig kellett várnom.
(Most optimistán megelőlegeztem a többes számot. De a rajzkérést még nem előlegeztem meg mindkettőtöknek. Szeretném. Csak ez, ami van, olyan lehetetlenül kevés.)

Úgy érzem, elszalasztottam egy remek alkalmat arra, hogy a csodás piros szoknyámat vegyem fel pöttyös harisnyával. Már csak azért is remek alkalom lett volna, mert úgy kevésbé fáztam volna. Na sebaj, jön még kutyára úthenger! Vagymi.

helyzetértékelés.

amolyan szavátvesztett állapot.

(szerencse, hogy színek és formák még vannak!)

gazember

az álmaimba furakodsz az ébrenléteim helyett...

vényköteles?

ha orvoshoz mennék, szeretetet írna fel, egy szem reggel, egy szem délben, egy szem este, (nem)szigorúan étkezés után.

demoralizáló dolgok, úgyis csak nyafognék, azért meg kár a betűért.

nem szoktam át rendesen erre a blogra.

(viszont feltörte a fenekem a bicikli, és ezt most úgy igazán na de miééért?!)

Tegnap este dögfáradtan üldögéltem a villamoson, és csak bámultam ki az üvegen, és egyszer csak az egyik megállóban egy fickó odaszólt, mielőtt leszállt, hogy "Na, csak egy mosolyt!", vagy valami hasonló, persze elmosolyodtam rajta, akkor mondta, hogy köszönöm, és leszállt.

Nőnap

Az előbb a folyosón jött szembe egy fiú, kicsit nézett, majd földerült az arca, és közölte egymás mellett elhaladtunkban, hogy boldognőnapot. Azért van egy olyan sanda gyanúm, hogy ennek némi köze van ahhoz, hogy már hálóingben voltam...

ilyenkor buta leszek és

lábujjhegyen élek

nyüffögés

jövőképtelennek érzem magam

(azt hiszem, nem kellett volna ennyit semmittenni így vizsgák végeztével)
(szükségem volt rá valamelyest, de valahogy mégse jó)
(szeretném nem rosszul érezni magam emiatt)
(és szeretném eldönteni, mit is akarjak magamtól meg az életemtől, mert ideje néhány döntést meghozni)
(nem halaszthatom egyik halasztott izémet se tovább!)

vizsgaidőszak = uborkaszezon

(semmi teteje az egésznek)

Van egy csodaszép naplóm, hát, bevallom, a valós papíralapú naplóírással erősen hadilábon állok. De azért néha-néha sikerül kanyarintanom bele egy-egy oldalnyi gondolatfoszlányt.

Csak az a baj, hogy a tegnapitól egész elszomorodtam és kicsit reményvesztett hangulatba sodródtam... Minden azzal a buta gondolattal kezdődött, hogy a rossz dolgokat is meg szabad mondani időnként így-úgy, aztán azzal a buta gondolattal folytatódott, hogy egy szép dobozkába sok-sok sajnálom-cetlit teszek és átadom, aztán ez meghiúsult, mert a doboz ronda lett, így csak egy mézeskalácsot és egy cetlit rejtettem a táskájába, aztán sok idő eltelt, sokkal borúsabban látom a mi kis emberi kapcsolatunkat, és pár napja eszembe jutott, hogy ki kellene javítani a dobozt, és valamilyen apropóval odaadni, mert nem szeretem megtartani a másnak szánt dolgokat, és mert épp lelkes és optimista voltam, és úgy éreztem, szívesen tennék felé valami szép gesztust, és csak erről akartam írni, de aztán önsajnálós-jajmittegyekbe futott a gondolat, és egészen elkenődtem... És úgy maradtam.

(De elmúlik, ugye?)

rajznapló?

Van egy apró, ám soklapos kis bordó jegyzettömböm, amiben a lapok sárgásak, és olyan régies hatása van az egésznek.
Elhatároztam, hogy (tegnaptól kezdve) minden nap fogok bele legalább egyet rajzolni, míg be nem telik.
Persze ezek csak kis firkálmányok, tényleg apró jegyzettömb, de nagyon kíváncsi vagyok, mit sikerül kihoznom a dologból...

fölöslegesaggodalmak 2.0

a gombok az ingeken miért vágynak úgy a szabadságra? (csak azt remélem, hogy nem mászkáltam túl sokáig éppcsakmajdnembegomboltan...)

Tudom, szót sem érdemelne...

..., de ez egy nyafogósblog. Alkalmanként legalábbis.

Dühítenek a rosszindulatú, buta emberek megnyilvánulások.

És dühítenek a jóindulatúak is, akik veszekedésnek titulálják, ha az álláspontomat (nagyon szolidan és kurtán!) kifejezésre juttatom, és csitítanak. Nem tudok mit tenni, nem bírom, ha letorkollnak. Fölöslegesen. (Önmérséklődtem, és nem juttattam ezt kifejezésre. Pirospontot kaphatok? Vagy mosolygós ötöst?)

(jobbuljmeg!)

Kórteremlátogatásfóbiám van? Egyszerűen bemegyek, és rosszul leszek. Mint amikor sokáig kell állni, és fehér foltocskák jelennek meg és gyengeség. Akkor is, ha babalátogatás van. És akkor is, ha sajnos egyéb... Ha engem szadiznak kórházban, azt is eléggé utálom, de azt jobban tolerálom. Ha máshoz kell bemenni, nagyon nehezemre esik észrevétleníteni az elgyengülést. Kicsit leguggolok, mintha a táskámból kéne kiszedni valamit, iszok, és akkor jobb. Nem tudom, régen is így volt-e... Azt hiszem, régen nem nagyon voltam kórházban, ha nem engem inzultáltak. Vagy az is lehet hogy kipurcant a stressztűrő képességem.

(Ezt csak egy mondat erejéig: bár a helyzethez képest nem nézett ki rosszul, mégis megviselt, hogy olyan megviselt szegény.)

Újévi rendhagyó köszöntő

Kifejezetten viccesen indítottam az újabb évet.
Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha a bulivége, hazajövés, alvás sorrendet választom. Úgyhogy a 06:15-ös buszra szépen felszálltam, de mivel nem a végállomásra mentem, nagyon koncentráltam, hogy ne aludjak el. Mondjuk ez egy kétórás buszút alatt semmi alvással nyilván nem ment. Elaludtam. Felriadtam, hogy elaludtam, kinéztem, megállapítottam, hogy nem mentem túl, felötlött bennem, hogy beállítok egy ébresztőt, és akkor alhatok, aztán pislogtam egyet, és már aludtam is megint. Aztán felriadtam, hogy alszom... És ezt még sokszor. De nem mentem túl. Leszálltam szépen, megvártam a csatlakozást, ami a vicc kedvéért a szokásostól eltérően szintén olyan volt, hogy a végállomása jócskán odébb volt az úticélomtól, de azon már nem szunyókáltam, mert előtte felébredtem a hidegtől, csak akkorákat ásítottam, hogy majdnem kiestem a saját számon. Szépen hazaballagtam, megreggeliztem, felmentem a szobámba, kiírtam az ajtóra, hogy reggel kilenc van, ettem, hagyj aludni, és aludtam mint a bunda. A húgom állítólag kettőkor megpróbált felébreszteni - anya utasításának megfelelően -, hogy elküldjön ebédelni. Azt mondta, hogy morrantam egyet, és aludtam tovább. Háromkor újra próbálkozott, erre már bizonyos mértékig emlékszem... Épp arról álmodtam, hogy egy lány lenyúlt két darabkát a viszonzásrajzomból, pedig egyet sem rajzolt nekem a falra, és tönkretette. Haragudtam rá, és úgy döntöttem, hogy megpróbálom lehetőleg minél tökéletesebben újrarajzolni a hiányzó darabkákat. Ekkor ébresztett fel a hugicám, és állítása szerint azt mondta, hogy menjek le ebédelni. Nekem úgy tűnt, hogy azért hív le, hogy befejezzem végre a rajzot, vagy valami ilyesmi. Mikor levánszorogtam, közölte velem, hogy a lencse a konyhában van, anya azt mondta, azt kell enni. Én nagyon megütődtem ezen, mert hát hogy jön ide a lencse, meg különben is, azt én egyáltalán nem kérek, de azért kimentem a konyhába, és minden el volt pakolva, csak a tűzhelyen állt egy lábas, és mikor levettem a fedőt, lencsefőzeléket találtam. Mivel ez volt az utasítás, ettem egy fél nyeletnyit, aztán meglehetősen morcosan visszamentem, és elkezdtem arról hadoválni szegény húgomnak, hogy de nem ezért hívott le, és hol van az. Ő meg hülyén bámult rám, és nem tudta, mit akarok. Végül, mikor nem bírtam megértetni vele a dolgot, elindultam fölfelé, ő közölte, hogy jó, akkor duzzogj odafenn, én meg visszafeküdtem aludni.
Mikor végül tényleg sikerült száz százalékig felébredni, jót nevettem...