Mostanában egy csomó mindent hirtelen elvesztettem, aztán hirtelen most egy csomó mindent megtaláltam. Kezdek bizakodó lenni, úgyhogy aki látta a bordó kesztyűmet, rikkantson.

ezektől az angolról fordítandó, eleinte teljesen ismeretlen értelmű matematikai szövegektől nagyon szenvedek...

No de ne legyek már ilyen rinyabogyó!
(ezt a szót most találtam ki, az az igazság, hogy szeretek olyan szavakat kitalálni néha, amiket nem biztos, hogy használnék komolyabb lelkületű közösség előtt...) (de ez a szó remekül megfelel a célnak.)

Rajzolok, olvasok, lelkesen. (Amennyire teendőim engedik.) Ez kicsit visszakanalaz önmagamhoz, és ez jó. Azt hiszem, sokat csappant az önmagamba vetett hitem. Mármint önbizalom terén mindig is voltak hiányosságaim, de csak olyan jól körülhatárolhatón, most meg azt érzem, hogy szinte minden tettemben elkezdek utólag kételkedni, sőt még a gondolataimban meg az érzéseimben is. Hát de merjek már önmagam lenni, a kutyafáját!

A faldekorációs dolog nagyon jól sikerült, az álomképeimnél ugyan nem tud jobban, de a reális vágyaimat mindenképp túlszárnyalta.
(néha vannak nálam ilyen álomszép-forgatókönyv, realistánpozitív forgatókönyv, pesszimista forgatókönyv dolgok)

A forrócsokis estét is mindenképp meg kell ismételni, mert remek volt minden apró gyermekbetegségével együtt, amiket majd talán kinövünk. Remélem, a következőn is megőrződik a helyzet bája.

A karácsonyi huzigálásra kíváncsi leszek... Gyanítom, nekem kell húzatni. Végül is nem baj. Azon töprengek, kit húznék szívesen, és kinek a húzottjának lenne a legjobb lenni.
(hiába kell különírni a végülist, nekem nem tetszik így...)
Általában szép álmokat dédelgetek ezzel kapcsolatban is, hogy kihúz valaki, aki szépet tud adni, vagy valaki, akivel van valami rendezetlenségem, és ennek kapcsán kénytelen kicsit a kedvemben járni akarni, és közben valami valahogy elrendeződik odabenn, és ez kilátszik számomra is, és jobbak leszünk kicsit, és ugyanezek jutnak eszembe arról is, hogy kit húznék és miért és mit adnék... Igazából legszívesebben egyszerre többeket is húznék, és úgy, hogy ők is mind engem. Mohó vagyok. Mohómedve.

Álmomban folytattam az olvasott regényt. Jó lenne ma az életemről álmodni valami szépet, vagy valami egészen irreálisat, amit élvezek. Valami kalandost.
Kipróbálom, sikerül-e. Jó éjt, blog!

de nem akarom növelni a veszteséglistát!

szinte már csak önmagam-előtt-is-titokban akarok bármit is tőletek...

csak tudnám, mi zajlik a kobakotokban!

azt hiszem, kicsit rosszul indul ez a blog, kevesebbnek látszom benne önmagamnál, de igazából most amúgy sem vagyok elégedett velem...
és legalább szép nevet adtam neki.

valami ahhoz hasonlót akartam szavakká gyúrni, hogy "vannak emberek az életemben, akik néha nem annyira érdemlik meg, hogy szeressem őket", csak az a baj ezzel a mondattal, hogy ez olyan, mintha érdem lenne, hogy szeretek valakit, mintha azt valamiféle ellentételezéssel lehetne elérni, és ez falsabb az elviselhető szintnél, meg hát olyan önös megközelítés, amilyet pedig nem akarok.

azt hiszem, az elviselhetően korrekt és még épphogy kifejező mondat ilyesmi lenne:
vannak olyan emberek az életemben, hogy néha nem érdemelném, hogy őket kelljen szeretnem...

Ez az ebédelés kicsit arra emlékeztetett, mennyire rémes körülmények között néztem anno a Keresztapát. Mondjuk csak távolról emlékeztetett, több szempontból más. Hogy próbáljak vicces lenni, a forró radiátort például hiányoltam, ha nem is a hátam mögé. Meg igazából az inkább kínos volt, ez meg inkább fájt. Semmibe venni... miért jó? Azon töprengtem, hogy nagyon sok olyan embert ismerek, akikből ezt nem nézném ki. Persze belőlük se tettem volna egykor, azt hiszem. A gimnáziumi barátságok körül lengedez egyfajta nosztalgia, de a helyzet az, hogy nosztalgia nélkül is: igazibb kapcsolatok voltak. Azok is, amik gyengécskébbek, idő és távolság próbáját ki nem állók. Ilyen szempontból azok is igazibbnak rémlenek. És ez olyan végtelenül szomorú.


gyöngysorok ülnek a szempillákon...

a tea egy ártatlan ital, ugye?

(nem vagyok biztos. legalábbis egy részében határozottan gyanakszom...)
(persze lehet, hogy egyszerűen csak teafejem van, és ezért hívnak mind. biztos erről van szó.)

nehezebb így írni szegény kis blogot.

most sok dolgot nehezebb, mint amilyennek általában tűnik.

nem baj, majd megcsinálom, hogy jó legyen.

(és ez egy ilyen rögtön-gyorsan-majd. mert most rögtön gyorsan akarok jót.)

én vagyok a gráfod levele!

kaptam már korábban egy rajzot, amire engem alkotott meg a készítő, olyan kis aránytalan lett, sete-suta. aranyos.

most feltekercselve, széles piros szalaggal bemasnizva kaptam egy olyat, amire olyannak rajzoltak meg, amit valahogy szebbnek látok magamnál. nem is feltétlenül a kidolgozottság miatt, bár ez tényleg szép arányos, hanem a hangulata olyan magabiztos és nőies. kicsit zavarban is vagyok. nem szoktam meg, hogy kevéssé ismert emberektől ilyen szép kis dolgokat kapjak. (ezt az a fiú rajzolta, aki véletlenül kissé orrba vágott a floorballütővel. nem is mondanám, hogy az ő hibája, egyszerűen csak így esett... de azért vicces adalék a történethez.)

teljesen fel vagyok fordulva belülről, azt hiszem, ez most ilyen megmagyarázhatatlan-okokból-bőgni-akar-ez-a-fura-nőszemély-hát-jah-mit-várunk-tőle-hisz-nőből-van-a-szerencsétlen dolog. amit persze én inkább úgy említenék, hogy a szervezetem támadást indított a lelki békám ellen. szívás ez a ciklikusan hangulatmegváltozás. ráadásul olyan éhes vagyok, mint egy farkas. vagy kettő. (odaég a pirítós már megint!!)

meséket álmodtam és különös hangszereket, amiken én tudtam a világon a legszebben játszani... hát hogy lehet mégis szomorúan kelni ezek után? kibillentett az egyensúlyomból ez a megbeszélhetetlenség és a behipózás.

de igyekszem leküzdeni ezt az új paranoiámat.

az a baj, hogy most már kezdek paranoid lenni, ha egy fiú elhív valami elég hétköznapian kedves, de nem csoportos programra. (ami mondjuk időnként jogosnak bizonyul.)

ez a blogköltözködés kicsit megölt a dolog működőképességéből egy darabot... de azért fogom én szeretni ezt a kis zugomat is.

meg közben próbálkozok mindenféle papíralapúsággal is. (ami nyilván hülyeség, mert ha csak egyetlen egy példánnyal próbálkoznék, nagyobb esély lenne a sikerre. de nem baj, nekem ez most így jó.)

hümpf

kicsit aggaszt ez az előadósdi... nem kenyerem ez a téma.

önnevelési célzattal

jobban kell összeszerveznem a teendőimet, mert ez a hét halál... de már majdnem mindenen átúsztam.

belenyugvással kezdem kezelni

nem tudok egyszerre megfelelni mindennek, nem vagyok képes valamit félrelökni, ha nem szabadna, és így nem tudok egyet sem az általam elvárt módon elég jól megcsinálni.
remélhetőleg ez véget ér a héttel. (legalább időlegesen...)

szükségszerűek vagyunk

de hát miért morcogok, mindenki csak saját érzékelésének rabja...

dilemmázok, hogy láthatatlan legyek-e blogilag. kicsit megcsappant a bizalmam az értő olvasás létében. na mindegy, kaland az élet... nem vagyok hajlandó öncenzúrára. általában épp olyan megjegyzéseket tesznek, hogy túl finoman fogalmazok. manóba azokkal, akiknek nem tetszik valami!

---

késői utóirat:
látható lettem és sebezhető
(mindig elhiszem, hogy a világ belátó)

mosolygószájmli

spontán rajzolás nekem! nem is ismer igazán, nem is kértem tőle, és rajzol! ahh, hát érik még kellemes meglepetések az embert ezekben a cudar napokban.

szeretem én az emberiséget, csak néha úgy sarokba zavarnám kukoricára térdepelni.

de nem hagyjuk a világnak, hogy ránk csapja az ajtót, ugyeugye?

nem záródok be és kész.
(csak gyanakvóbban nyújtom a kezem...)

ez a hét:

tömör katasztrófa.

(már igazán vágyom ellenpontozásképp egy tömörgyönyör hétre... várhatok még egy darabig, ugye?)

súly.talanság

mintha nagyon magasan lenne a súlypontom

de nem hagyom magam kibillenni

"holnap van valami zh, csak nem nagyon tudom, hogy miről szól..."

kényszerű kezdet:

megpróbálom befoltozni a kiszakadt dolgok közül legalább azokat, amiket lehet.
a régi blogomból kizuhintódtam, úgyhogy csinálok szép új fényeset, vagy csak amilyet lehet.
mert szeretek írni...

(hiányzik az előző, lehet, hogy átlopdosok ide bejegyzéseket. de az egészet biztos nem... kicsit több azonosíthatatlanságot őrzök most a biztonság kedvéért. pedig az előzőről se gondoltam, hogy baj volna, ha bárki rábukkanna, de úgy tűnik, nem jó szemüveggel nézik a világom. úgyhogy átmenekítem ide.)
(persze megértem a csalódását, de egyet nem érthetek vele.)