Ez az ebédelés kicsit arra emlékeztetett, mennyire rémes körülmények között néztem anno a Keresztapát. Mondjuk csak távolról emlékeztetett, több szempontból más. Hogy próbáljak vicces lenni, a forró radiátort például hiányoltam, ha nem is a hátam mögé. Meg igazából az inkább kínos volt, ez meg inkább fájt. Semmibe venni... miért jó? Azon töprengtem, hogy nagyon sok olyan embert ismerek, akikből ezt nem nézném ki. Persze belőlük se tettem volna egykor, azt hiszem. A gimnáziumi barátságok körül lengedez egyfajta nosztalgia, de a helyzet az, hogy nosztalgia nélkül is: igazibb kapcsolatok voltak. Azok is, amik gyengécskébbek, idő és távolság próbáját ki nem állók. Ilyen szempontból azok is igazibbnak rémlenek. És ez olyan végtelenül szomorú.


gyöngysorok ülnek a szempillákon...